Kompenzálás

 Fura az élet. Az egyik nap azon kesergek, hogy eltávozott ismét közülünk valaki, a másik nap viszont annak örülök sokadmagammal, hogy valaki megszületett és örülök neki.

 Fura dolog ez. Mintha kompenzálást kapnék az élettől, hogy ne érezzem magam sokáig nyomorultul. Bár egy emberi élet egyik napról a másikra virradó reggelre megszakadt, egy másik élet viszont úgy ébredt fel a mai nap, hogy sokan jelezték neki telefonon és személyesen is, hogy örülünk annak, hogy él.

 Ezt észre vettem már korábban is az életem folyamán. Ha történt velem valami rossz, akkor hamarosan rá kellett jönnöm, hogy az az esemény is többek között azért történt meg, mert szükség volt rá. S amikor ez tudatosult bennem - és nem menekültem az önsajnálatba -, akkor a dolgok egy pillanat alatt jobbra fordultak. De a lényeg az, hogy mindig gazdagabban jöttem ki a rossz dolgokból is emberileg.

 Sok csalódáson vagyok túl. Sok olyan éjszakán, amikor azon gondolkodtam, hogy bár van egy fiú az életemben, mégis egyedül érzem magam. Hónapokat töltöttem el úgy valaki mellett, hogy idegennek éreztem magam mellette. Ebből azt tanultam meg, hogy addig nem bonyolódok bele senkibe, amíg nem ismert meg engem annyira, hogy tudja mi vár rá. És ez persze fordítva is igaz.

 Éreztem már úgy az életemben, hogy szinte mindenem meg van. Huszonévesen dupla annyit kerestem, mint apám. Bármit megvehettem, rengeteg ember volt körülöttem, igaz, hogy albérletben laktam, de pazar házban éltem. Szinte mindenem megvolt. Barátom akkor is és most is kevés volt/van. Igaz barátok nem teremnek minden bokorban. Kedvesem, viszont nem volt, akivel ezt megoszthattam volna.

 Most van szerelmem, akinek nem tudom azt megadni, amit szeretnék, amit megérdemel. Ez sokáig bántott. Sok időbe telt, amíg végre szavakba tudtam önteni neki ezt a problémámat. Zseni tudomásomra hozta, hogy ez egyáltalán nem számít neki. Csak az, hogy vagyunk egymásnak. Őszinte és igaz szerelemmel éljük meg napjainkat minden faxni nélkül. Lehet, hogy érdekesebb lenne egy puccos étteremben ebédelni, vagy egy sokcsillagos szállodában ébredni, de  lényegen nem változtat: akkor is csak mi ülnénk egy asztal mellett, vagy feküdnénk egy ágyon. A helyszín lényegtelen, ha együtt vagyunk.

 Még nincs "normális" munkahelyem, de mégsem csak a hirdetéseket kell vadásznom nap mint nap, mert hónap elején érkezik annyi pénz a számlámra, hogy ne legyen nagy gondom a hónapban. Még időnként azt is megengedhetem magamnak, hogy Zsenit én hívjam meg! Természetesen ettől még nem érzem magam felhőtlenül boldognak, de abban segít, hogy ne essek letargiába a pénztelenségem miatt. Ez pedig majd jobb is lesz, ha végre összejön egy rendes munkahely, rendes fizetéssel. Ennek is meglesz az ára, de ebbe most nem gondolunk bele Zsenivel. Minden napnak megvan a maga aggodalma.

 Kompenzálva érzem a dolgokat magam körül. Lehet ezt az élet egyensúlyának is nevezni. Mindegy. Valahogy mégis előbb-utóbb rendbe jönnek a dolgaim, még ha néha úgy is érzem, hogy fűszálakba kapaszkodva kell a gödörből kijönnöm. De legalább felfelé tartok! :)

 Bármi is vesz körül, én úgy érzem, hogy Zsenivel akkor is az élet napos oldalán leszek, mert már nem vagyok egyedül a világban.