Szép délelőttöm volt...

 Kedvesen indult a mai napom. Telefonom ébresztése előtt, jóval korábban ébredtem. Kinn még sötét volt, amikor kikeltem az ágyamból. Emberi formát öltöttem magamra a fürdőszobában, majd beizzítottam a kávéfőzőt. Mire anyuék felébredtek, már a kávé illata lengte be a konyhánkat és a folyosót. Jól esett anyunak, hogy egy forró kávé illata ébresztette fel őt. Igazából ma tudatosult bennem, hogy nekem milyen jó - még ha időnként panaszkodom is rá -, hogy van ő nekem és mennyire jó úgy kimenni a konyhába "Jó reggelt!", vagy "Jó reggelit!" kívánni, hogy már vár a finom ital. Ehhez hozzátartozik a reggeli játékos civakodása apámmal, amikor piszlicsáré dolgokon agonizálnak. Példuál, hogy aznap melyikük főzzön és melyikük találja ki a menüt. Ilyen volumenű a téma, amin rágják egymás fülét reggelről. Aztán megkérdeznek engem, hogy mit főzzenek. Én persze ilyenkor mondok valami lehetetlen kaját (Pacalos hamburger, vagy Áfonyás őzgerinc lecsóval és tartármártással), mire jól lehülyéznek és letagadják, hogy közöm van hozzájuk. Ezen jót nevetünk, aztán anyám az asztalra csap, hogy "Akkor ma az ebéd ... lesz!" Nyilván a fejében van 2015-ig az összes nap összes menüje és csak a vérünket szívja a napi aggodalmával, hogy mi is legyen az ebéd. De ez a játék már hónapok óta megy hármunk között és nem akarok ünneprontó lenni azzal, hogy tudom ez csak egy vicces, reggeli, stresszfokozó nyuggerőrület. :)))

 Tehát ez már a napi rutinomban bennem van. Ettől azért még ma is jó kedvvel indultam el otthonról. Az utcai digitális hő és időmérő azt hazudta, hogy -4fok van. Én elhittem és pszichikusan az agyam is így érezte. Ezt csak azért írom le, mert fura volt látni a sok fagyoskodó népet az utcákon, én pedig egyáltalán nem fáztam. Sőt! A nyakam körül még le is húztam a cipzáram egy kicsit. A munkahelyemen derült ki, hogy -10fok van a városban és hogy a fő utcai kijelző biztosan dezinformált! Többen megerősítették ezt a hideg hírt. Ekkor döbbentem rá (ismét), hogy ha valamit agyban eldöntünk, akkor azt valóságosnak hisszük. Ez azért durva. De jobban belegondolva, miért is fáznék? Hisz meleg vagyok!

  Ezek után hozzáfogtam a munkához. Szépen haladtam. Zsenivel sms-eket váltottunk, amitől még jobban éreztem magam. Dél magasságában megkérdeztem a főnöknőmet, hogy az egyik munkatársnőnk mikor jön be, mert szeretnék vele beszélni a beosztásról. Szombaton be szeretnék menni dolgozni. Nem őrültem meg, mielőtt erre gondolna bárki is! :) Múlt hétvégém nem volt valami fényes, de amikor Zseni meglátogatott, akkor bearanyozta a napomat. Gondoltam, hogy amíg ott vagyok, addig hétvégenként bejöhetne hozzám. Igaz a munkával nem haladok, úgy mint hétköznap, de megéri, mert addig is mellette lehetek!

Szóval ott tartottam, hogy érdeklődtem a kolléganő felől, akkor mondja a főnöknőm, hogy meghalt hétvégén a kollegina anyukája és így nem tud semmit mondani. Ez a hír nagyon lelombozott. Nagyon szeretem azt a nőt, mert igazán emberi és sokat segített korábban is nekem. Fájt a rossz hírt hallani. Két órával később meghallottam a hangját az iroda ajtaján túlról. Az ő irodája közvetlenül az enyém - illetve, ahol dolgozom - mellett van. Mindent félbehagyva felkeltem a székről és átmentem hozzá. Beszélgettem vele, ami láthatólag jól esett neki, nekem viszont valami égetni kezdte a mellkasomat. Valami nagyon kezdett fájni, amikor beszélgettünk. Felajánlottam természetesen azt, hogy segítek, amiben tudok. Ő ezt egy gesztusnak vette, de én nála nem így gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy frázisokkal dobálódzak irányába. A számítógépén egy weboldal volt megnyitva, ahol lépésről lépésre le volt vezetve, hogy mi is a teendő, ha valaki meghal. Azon tűnődött, hogy a gyászjelentést a rokonoknak és anyukája volt munkatársainak kivel és hogyan készíttesse el. Mondtam, hogy keressünk együtt egy olyan sablont, ami megfelelő, a többit, majd én megcsinálom. Böngésztünk a neten, közben beszélgettünk a testvéréről és a fiáról, hogy ki hogyan viseli. Nem voltak ezek sem könnyű percek. Találtunk három olyan mintát, ami megfelelőnek tűnt. Ezek jpeg formátumban voltak. Emiatt nagy sóhaj szaladt ki a kolléganőm száján. Mondtam neki, hogy ha megkapom az adatokat, akkor 10 percen belül készen lesz a három minta, amit el is lehet küldeni a postán. Nagy, csodálkozó szemekkel nézett, de nem szólt semmit. Egy post it-ra felírta a szükséges adatokat, amíg én egy pendrive-ra mentettem el a képeket. Ezután visszamentem a helyemre és egy fotóprogrammal megszerkesztettem az egészet. A végére jött át, hogy megnézze, hogy haladok. addigra szerencsémre letöröltem már a könnyeimet. arra gondoltam, hogy az én anyukám az övétől 4 évvel fiatalabb és hogy ha ugyanezt kellene szerkesztenem az anyukám adataival, hát én biztosan belehalnék! E. átjött, csodálkozott, hogy tényleg elkészítettem 10 perc alatt a gyászjelentéseket. Azt mondta, hogy nem is tudta, hogy ilyen varázsló vagyok! Erre én hülyén azt válaszoltam, hogy én meg nem szerettem volna, ha emiatt tudódik ez ki. Inkább esküvői meghívót készítenék. Ezután hosszú csend jött. Nyeltük a könnyeinket és csak az utolsó simításoknál kérdeztem meg, hogy a szöveg elrendezése jó lesz-e így, vagy módosítsak rajta. Hátra nézni nem mertem, mert tudtam, hogy egy nagy közös bőgésbe torkollana, amit szerettem volna elkerülni. Igazából magam sem értem, hogy miért viselt meg ennyire, hiszen nem is ismertem E. anyukáját! Igaz, hogy E-t szeretem, mint kolléganőt, de ez még nem jelenti egyenesen azt, hogy vörös szemekkel kell megélnem a délutánt.

 A kész jelentéseket a 2-on lévő irodában nyomtattuk ki. A többi kolléganő is nagyon szomorú volt és átölelték, simogatták őt. Nekem ez már sok volt. Beállítottam a nyomtatást, majd egy próbanyomat után ledaráltattam a nyomtatóval a többit, de nem vártam meg az utolsót. Arra hivatkozva, hogy hallom a mobilom rezegni az asztalomon, otthagytam őket, majd kimentem egészen a ház elé, hogy egyedül lehessek. Ott is rámtört az érzés, hogy mi lesz velem, ha elveszítek valakit, akit nagyon szeretek?! Könnyeztem, majd rá kellett gyújtanom. Nem szeretek cigizni sem munkaidő előtt, sem alatt, mert utálom, ha a füst beleivódik a ruhámba, de akkor kellett. Akkor már éreztem a hideget. Átcikázott testem minden atomján, majd megállapodott az arcomon.

 Összeszedtem magam, megmostam a percek alatt lelakottá vált arcom és visszamentem a helyemre. Próbáltam tovább folytatni a munkámat, de nem nagyon ment, hiába koncentráltam. Megcsapta az orromat a ruhámba ivódott füst szaga. Undorodtam magamtól. Eszembe jutott, hogy Zseni mennyire utálná, ha most mellettem kellene lennie. Ezek után, szinte okozatként, eszembe jutott, hogy Zsenit is elveszíthetem. A szemem nem tolerálta az ötletet, ismét könnyezni kezdtem, miközben elindítottam egy digitalizáló programot. Persze, rögtön győzködtem magam, hogy ilyen nem fordulhat elő még nagyon sokáig. Aztán már pipa lettem magamra, hogy egy 50-60 év múlva bekövetkező tragédia miatt nem most kellene sírnom! Rendbe szedtem a vonásaim. Éppenhogy befejeztem az önsanyargatást, amikor az ajtóból elköszönt E, majd megköszönte a segítségemet. Egy halvány "Igazán nincs mit"-et szuszogtam felé. Ekkor ő is látta rajtam, hogy nem vagyok valami kommunikatív és hogy nem a szemcsepp-hiány miatt olyan a szemem, mint a nyúlé, így csak intett és elindult hazafelé. Azt hiszem, hogy a lelkem egy darabját tépte le ekkor.

 Lassan én is összeszedtem magam és zártunk a csajokkal. Az úton, egy darabig együtt mentünk, de a vicces Poczok most csak erőltette a jókedvet, hogy a lányok se zuhanjanak össze. aztán itthon rádöbbentem, hogy ők sokkal jobban bírták a gyűrődést, mint én. Ők valószínűleg több információt is kaphattak korábban a beteg anyukáról, így fel tudtak készülni a rossz hírre. Én nem. Engem sokkolt. Szép délelőttöm volt, de aztán mégsem lett jó napom. Este még kellett egy hosszú levelet írnom, amit nem akartam halogatni. A levél sem volt valami pozitív kicsengésű. Sajnos.

 Ilyen napok után olyan jó lenne Zsenihez odabújni, akinek nem kell mondanom és magyaráznom semmit, mert a rezdüléseimből érti, hogy ma csak egy kis szeretetre és melegségre vágyom. Amit ő megadna nekem, ha együtt lehetnénk.